PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

Kéred az e-magazint? Ide írd az e-mail címed:

2011. március 1., kedd

Visszaszámlálás!

A szülés előtt körülbelül 24 órával.


Jósló fájások

   Koromsötét éjszaka volt. Elmúlt már az az  ünnepélyes karácsonyi hangulat, ami fénybe öltözteti a házakat. Régen leszedték az erkélyekről a fényfüzéreket. A tavasz közelgett, de itt-ott még látszódtak a tél maradványai. Csikorgott a hideg a fagyos hófoltokon. Az utca néma volt, üres. Az házak ablaka feketén hallgatott. Mindenki az igazak álmát aludta. Jobban mondva, majdnem mindenki. Az egyik lakás hálószobájában a paplan alatt, szigorú tíz percenként felvillant egy telefon kékes fénye...

   Miután az az ismeretlen aprócska fájdalom megjelent a derekam tájékán a férjem sürgősen elküldött aludni, mondván, hogy ha ez most tényleg az, akkor minden erőmre szükségem lesz. Aludni? Jó vicc. De azért engedelmesen lefeküdtem és tényleg sikerült elszenderednem kicsit. De neki is nehezen jött álom a szemére. Amikor a hajnali tévézés után mellém bújt, már egészen határozottan éreztem a fájásokat. Fel is ébredtem rájuk kábé félóránként, majd húszpercenként. A telefonommal ellenőriztem a fájások közt eltelt időt. Ha elmúlt, még visszahívott az álom, de csak úgy aludtam, mint a nyúl, ugrásra készen. Közben szépen lassan lecsökkent a pihenőidő tizenöt, majd tíz percre.

A fájdalom lassan érkezett, valahonnan mélyen belülről. Fokozatosan szétáradt a csontjaimban és a velőmig hatolt, a medencémben, végig a gerincemen. Nem igazán görcsszerű volt, inkább valami erős feszítés, mintha a csontjaimat valami láthatatlan erő szét akarná feszíteni. Tompa fájdalom volt ez, nem olyan, mint a fogfájás, inkább, mint mikor az ember feje enyhén hasogat. És végül mindig szépen lassan kisimult, mint a tó tükrén a hullámok. Elmúlt, mintha sose lett volna.

   Közben lelkesen gyakoroltam a légzést és számoltam a perceket, csak legalább hajnal ötig bírjuk ki, utána már talán fel merem hívni a dokit. Csigalassúsággal végre ötöt ütött az óra. Bírd ki picinyem hatig, csak még egy óra, nagyon fáradt lesz a doktorbácsi.. Nagy nehezen ez is eljött. És végül a fél hét is, de ekkor már nem bírtam tovább feküdni, felkeltem, lezuhanyoztam és ellenőriztem a kórházi csomagot. Minden megvan. Ültem a kanapén a hajnali derengésben és vártam.

   Hét óra után pár perccel felhívtam a szülésznőt, azt mondta még várjunk a négypercesekig. Azért a férjemet felkeltettem, hogy készüljön, de már nyugodtabb voltam, hogy feljött a nap. Próbáltunk reggelizni, vártunk, mértük az időt és én lihegtem minden öt percben, de még elviselhető volt, még tudtam járni, beszélni, még tiszta volt a fejem. Az igazat megvallva rosszabbra számítottam, de a biztonság kedvéért elindultunk a kórházba.

Vaklárma?!?




   A szülészet kapujában rögtön azt kérdezték, szinte gúnyosan, hogy első baba-e. Én már-már szégyenkezve rebegtem, hogy igen. Megvizsgált az ügyeletes orvos, aki cseppet sem volt szimpi. Hamar ki is ábrándított, hogy kedves anyuka, még nem tartunk sehol. Zárt, megtartott méhszáj. Ebből ma nem lesz baba.

   Elszontyolodtam, miért ilyen undokok velem, honnan is kéne tudjam, hogy mit kell érezni, még sose szültem. Azért a ctg-t is rám tették és itt már szépen látszódtak a rendszeres összehúzódások. Egész erősek is voltak, csak túl rövid ideig tartottak, hogy elég hatékonyak legyenek. Ebből még bármi lehet, mondta a szülésznő. Na, tessék, azért örülök, hogy rájöttek, hogy nem csak szimulálok. Végül a doki is rendes volt, kaptam homeopátiás bogyókat és azt javasolta menjek haza pihenni, itt a kórházban csak feleslegesen kifáradok, végül még a fejem is megsimogatta, hogy ne izguljak annyira. Örültem, hogy hazamehetünk, de annak is, hogy bejöttünk, most már legalább tudom, hogy mit kell érezni.



Második felvonás - a helyzet fokozódik!

   Sétáltunk még egy kicsit a férjemmel, akarom mondani, totyogtunk egyet a ház körül. Otthon próbálkoztunk az ebéddel. A szülésznő tanácsára vettem egy forró fürdőt is, ez egészen ellazított, a fájások szinte elmúltak, még picit aludni is sikerült utána. Este hat órakor ébredtem fel. Jobb híján bekapcsoltam a tévét. Éreztem, hogy a helyzet fokozódik, hamarosan egyre szabályosabban jöttek a fájások és egyre intenzívebben, hosszabban. Stopperoltunk a férjemmel. 4 perc 40 másodperc. Már lihegtem és jajgattam és keresgéltem a megfelelő testhelyzetet, hol fekve, hol négykézláb, ülni már nem tudtam. A férjem viccelődött, próbálta oldani a feszültséget, még vevő is voltam rá, egész kedélyesen elvoltunk. Jó volt itthon vajúdni, kettesben. A szülésznőm épp ügyeletes volt, így emiatt nem kellett aggódnom, biztonságban éreztem magam. A második fürdő már nem állította le a folyamatot, csak elviselhetőbbé tette az érzést. Sajnos bármennyire is kellemes lazító hatása volt, nem bírtam sokáig feküdni a forró vízben, valahogy nem kaptam levegőt a melegtől. Végül 11 órakor úgy éreztem, ha most nem indulunk el, később már nem  bírom ki az utat, maximum léghajóval. Így is elég szaggatottan értünk oda, minden négy percben meg kellett álljunk, amíg a fájás elmúlt. Ó, hogy átkoztam én azokat a pudvás, kátyús magyar utakat. A polgármesterné jönne egyszer szülni ilyen utakon, másnap garantálom, mindenhol aszfaltoznának!
   Remegett a lábam a liftben, és bár úgy éreztem mindjárt kipottyan, de mégis féltem, hogy megint vaklárma lesz. De nem az lett.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése