Isten országa

A szülés előtt 6 órával.
 
Célegyenesben

   A szülészeti osztály különleges hely. Csendesen, titkosan lapul meg a kórház egy félreeső, eldugott szegletében. Első ránézésre hasonlít a többi osztályra, de mégis egész más. Sokkal kevésbé ijesztő, mint az intézmény többi része. Valahogy tisztább, fehérebb, üdébb, kedvesebb, az alkalmazottak is barátságosabbak. Mikor belépsz úgy érzed, van valami a kissé fertőtlenítő szagú levegőben, valami titokzatos erő árad a falakból, valami titok lappang az ajtók mögött. Tudod, hogy ezekben a helyiségekben nem mindennapi dolgok történnek. Vajon melyik szoba foglalt? Vajon hol születik kisfiú? Hol lesz kislány?

   Azon az estén viszonylag nyugodt volt a szülészet, csak néhány szülőszobából szűrődtek ki furcsa zajok, nyögések. A vajúdóban egy kismama pihegett a ctg alatt. Az öltözőben egy-két apuka csendesen beszélgetett. Kissé gyűrött, zöld ruhájukban izgulósan várták, hogy újra a feleségük mellett lehessenek. A folyosón néha fel-feltűnt egy fehér ruhás orvos, vagy szülésznő. De egyébként béke és csend honolt a fehér falak között. Ekkor csöngettek. Az ügyeletes szülésznő kijött a nővérszobából és ajtót nyitott egy fiatal házaspárnak.

   Már rutinosan csöngettünk a szülészet gólyával díszített ajtaján. A szülésznőm fogadott és azonnal a vizsgálóba kísért. A férjem közben kint izgult a folyosón.

   - A méhszáj kétujjnyira kitágult. Holnapra meglesz a baba. Értesítem a doktor urat.

Hurrá! Nagyon megkönnyebbültem. Akkor nem tévedtem, sínen vagyunk.

Ezután a kötelező ctg következett: 30 perc oldaltfekvés vajúdás közben - kegyetlen! Nem is értem anya hogy bírta anno egész éjjel. Ami igaz, az igaz, az érzés már összehasonlíthatatlan volt a reggelihez képest. Nehéz volt megszólalni, állva maradni, vagy fekve, igazából már minden nehéz volt. A pakolászás és vizsgálatok után úgy 1 óra körül végre bementünk a szülőszobára, a dokim is közben  megérkezett és a férjem is megjelent a zöld műtős ruhájában.

Ekkor még eszemnél voltam, bár már nagyon szaggatott a fájdalom, de két fájás között még maradt szuflám egy gyenge mosolyra.

   - Már háromujjnyi a méhszáj, szépen haladunk. - mondta a doki.

Hogy megmaradjon a tempó, a homeopátiás bogyók mellett, a doki a burokrepesztést javasolta. Ha már ennyire kitágult valaki, ilyenkor már el szokott folyni a magzatvíz, félő volt, hogy ha mégsem, lelassul, leáll a szülés, így nem volt ellene kifogásom. A repesztés nem fájt, nem is éreztem semmit, csak a csordogálást. A doki megvizsgálta a magzatvizet.

   - Tiszta, nagyszerű, a baba jól érzi magát odabent.

Ekkor azonban felpörögtek az események, a fájások is egyre erősebbek lettek. Feküdtem a szülőágyon, hanyatt, jobb oldalt, bal oldalt, feltápászkodtam négykézlábra és próbáltam túlélni.

FIGYELMEZTETÉS: Az alábbi bekezdésben a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások lehetnek, csak erősebb idegzetű olvasóinknak ajánljuk! A történet megállja a helyét a cenzúrázott rész nélkül is. /a szerk./

Kimaradt jelenetek - Fájdalommal szülöd gyermeked!

Kedves bátrak és kíváncsiak, sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e ezt a részt, úgy feketén-fehéren, ahogy volt. Vagy színezzem ki, hagyjam el a rázósabb részleteket? Netán felejtsem el az egészet? Attól féltem feleslegesen riogatnék és kárhoztatnék aggódásra eddig nyugodt hajadonokat és kismamákat. De végül mégis arra jutottam, hogy le kell, írjam, mert foghíjas és sánta lenne a történet, ha kihagynám ezt a részt, kizárólag emberpróbáló volta miatt. És talán egy leendő anyukának is jobb, ha tudja, mire számítson, és nem dédelget rózsaszín álmokat. Felkészülni nem igazán lehet rá, de jobb, ha nem ér meglepetésként. Az élet ilyen, sokszor igen rázós. Eddig őszinte voltam, így hát most is az leszek, és kertelés nélkül leírom, milyen érzés megszülni egy gyermeket. Az alábbi pár sort néhány héttel a szülés után írtam, még élénken éltek bennem az emlékek. De mielőtt tövig rágnád a körmöd, vagy könyörögnél az orvosnak az EPI-ért, előre bocsájtom, hogy nem bántam meg, hogy így történt és szeretnék kistesót és nem mindenkinek fáj ennyire, talán épp te leszel a szerencsés kivétel. A szülésznőm azt mondta, a szülés beavatás, és valóban az volt.

CENSORED:

/

Akkor jöjjön a feketeleves:

Nem sokkal a burokrepesztés után a fájások úgy felerősödtek, hogy majd eszemet vesztettem. Mintha valami vadállat esett volna nekem, hogy széttépjen. Egy cápa vagy medvetámadás lehet hasonló élmény. Pokoli kín volt. Kiabáltam, könyörögtem az Istennek, próbáltam zokogni, de egyetlen könnycseppem sem volt. Ez még nem az önsajnálat, nem a megkönnyebbülés, hanem az ádáz küzdelem ideje volt. Amikor a fájás megérkezett, a világ eltűnt, elolvadt körülöttem, nem tudtam magamról, egyetlen végtelen fájdalom lettem én magam is. Régebben úgy képzeltem ilyenkor az ember valamiféle transzba kerül. Talán igen, talán nem. Mindenesetre ettől nem könnyebb, nem tompább a fájdalom. Hihetetlen volt számomra, hogy anya ezt végigcsinálta. Ráadásul kétszer is. És a földön élő több milliárd anyuka. Talán ez a gondolat tartotta bennem a lelket, nem tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy megpróbáltam nem lázadni a sorsom ellen, nem ellenállni a fájdalomnak, és lélegezni. Ez a máskor olyan magától értetődő dolog, most korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. De ha mégis sikerült a légzésre koncentrálni, úgy kicsit elviselhetőbb volt. Bár sosem hittem volna, hogy ilyen iszonyatos fájdalom létezik a földön, és azt pláne nem, hogy ezt ember képes elviselni. Azt hittem, hogy ott fogok menten elpusztulni, hogy megsemmisülök, összeroppanok, elájulok, de nem. Minden várakozás ellenére kibírtam. A fájdalom elmúlt és én újra ott térdeltem négykézláb a szülőágyon. A néhány perc pihenő a fájások között az életet jelentette. A doki azt mondta, próbáljam meg oldalt fekve, felhúzott lábakkal. Már csak pihegtem, jó volt ledőlni. Valahonnan feltűnt a férjem keze és a homlokomat törölgette és töltött belém egy kevés vizet. Bár ő nem hitte, de sok erőt adott, hogy ott volt. Önmagában a jelenléte biztonsággal töltött el. Amíg ő ott van, addig jól mennek a dolgok, és semmi más nem számít. Nem láttam őt, de éreztem a kezét a homlokomon, éreztem a szeretetet, ami belőle áradt. Ott állt az ágy mellett és a puszta jelenlétével energiával töltött fel, erőt tudott adni, hogy elviseljem a következő fájást. Mert mindig jött egy újabb és néha korábban, mint vártam és fájt, szaggatott, pokolian. Mintha az egész univerzum energiája a testedbe sűrűsödött volna és széttép, szétfeszít belülről. Mindennek ellenére az, hogy epidurális érzéstelenítésért, vagy császárét kiáltsak, eszembe sem jutott. Csak a cél lebegett a szemem előtt. Hogy végig kell csinálnom! Ki kell bírnom! Egyszerűen nincs más lehetőség.

  

"Görcsök. Szemembe lámpa.
De fáj. Szemembe tűz a lángja.
Egyre csak tolni, tolni, tolni, nyomni,
széjjelfeszítve ordítozni;
kivetni magamból végre őt,
aki jön, aki jön, aki jön.

A görcs a jóbarátom.
Elmegy és aztán visszavárom,
hogy tépjen, tépjen, széjjeltépjen,
még egyszer tépjen szét a vérben,
szakadjon, menjen belőlem ő,
aki jő, aki jő, aki jő,
világra, világra jövő.

Ki lesz az, aki eljön?
Hogy jár, s járhat-e itt a Földön?
Úgy érzem, más világból küldik
rajtam keresztül, jusson Földig. "

/A fenti idézet Cseh Tamás Szülés című dalából való./

Nem sokára elérkeztünk a kitolási szakba. Én a fájdalomban nem éreztem túl nagy különbséget, csak valami furcsa késztetést, hogy most már ez nem mehet így tovább, most már tényleg tenni kell valamit! Ekkor nagy sürgésforgás támadt, a szülésznő és a doki is vezényelt, hogy nyomjak, húzzam fel a lábam, ne kiabáljak, csak elfogy az erőm. Tartsak ki, mindjárt meglesz! Összeszedtem a maradék erőm minden apró morzsáját és nyomtam. Bele a fájdalomba. Hogy úgy éreztem menten szétszakadok.

Ahogy, a nyomás hatására, a baba feje elindult a szülőcsatornában, a korábbi fájdalom enyhült kissé, de jött helyett a mindent szétfeszítő, égető érzés odalentről. A férjem és a doki hátrafeszítette a lábam és én nyomtam, mert nem volt más választásom. És már a gátmetszés sem érdekelt, csak jöjjön már ki! Csak legyen már vége!

     Szűz Mária engedelmes Szíve, könyörögj érettünk!     

/

Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges

(Lk 18,27)

   A doki bíztatott, hogy nagyon jól csinálom, mintha már a második babám lenne. Haha! Na persze, gondoltam magamban, de mégis jól estek a szavai, szinte felbátorodtam, hogy kívülről nézve ilyen jól alakulnak a dolgok. És amikor már félig kint volt a feje és megfogtam a kis hajas, csapzott kobakját...

   A szülőágyon fekve úgy éreztem, mintha az egyetemes jó és a rossz harcolt volna bennem életre, halálra. Az én testemben, de valahogy mégis tőlem függetlenül. Én csak a színtere voltam ez ádáz küzdelemnek. Nem én voltam, aki megszültem a babát, a testem csak eszköz volt, a Teremtő erő gigászi markában, amikor egy új életet hozott erre a világra. Igen, egy új élet jött létre a semmiből és ehhez valóban szükség volt, eme hatalmas energiára. Hiszen le kellett győzni a SEMMIT, a nihilt, a halált.

   És Ő végül valóban le is győzte.

"Én a Jóisten, ki irgalmas és féltőn szerető Isten vagyok, február havának 26-ik napján, hajnali 3 órakor áldásomat adtam egy piciny új életre, megajándékoztalak Téged, gyermekem egy egészséges kisbabával."

   Valóban így történt. Övé az érdeme, nem az enyém. A jóhír, hogy nem rajtad múlik. A rosszhír ugyanez. Készülhetsz, tréningezhetsz, gyakorolhatsz, meditálhatsz, de az energia, ami világra hozza a gyermekedet nem belőled származik, csak rajtad keresztül, benned ölt testet. Nincs más dolgod, csak hogy engedelmeskedj neki.

"Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint."  (Lk 1,38)

   Éreztem az ujjaimmal a fejét, a haját! Sose felejtem el! Új erő szállt meg. Nem tudom honnan jött, de tudtam, hogy most már kibírom! Még pár nyomás és kint lesz. Itt lesz. Megérkezik! Kibírom! Már kibírom!

   És valóban az utolsó nyomásnál kicsusszant, kiszakadt belőlem. Nagyon furcsa érzés volt. Azonnal a hasamra tették pici szentemet. Csupasz volt, meleg és nyálkás és kislány. És csak pihegtünk mind a ketten...

   Bár csak a feje búbját láttam, de tudtam, hogy minden rendben van vele és megkönnyebbültem. Nem öntött el az eufória, a kitörő boldogság. Amit éreztem, mély, mély fáradtság volt és végtelen megnyugvás. Csendes, szelíd örömünnep.

   Az erőmet a baba megszületéséig tartalékoltam, pedig még koránt sem volt vége a megpróbáltatásoknak. A méhlepényt egyetlen, de szintén fájdalmas nyomással kellett kipréseljem magamból, majd ezek után még összevarrtak. A szüléshez képest ez bakfitty volt, de nekem, akkor már sok volt a jóból. A fájdalomküszöböm nullára csökkent, már az nyögésre késztetett, ha valaki rám nézett és a kimerültségtől úgy remegtem, mint a kocsonya. Ám mindezek ellenére gyenge kis mosoly ült ki az arcomra, mert a kisbabánk, kire kilenc hónapja vártunk, ott pihent a férjem karjaiban, puha meleg pokrócba bugyolálva és gagyogott és cuppogott a kis tündér.

   Sokan kérdezték, hogy felsírt-e. De ő nem sírt, békés volt. Csak akkor hallatta vékony kis cérna hangját, amikor levették rólam és elvitték fürdetni. Akkor láttam először teljes valójában a nővérke kezében a kis összegömbölyödött csupasz testével, csúcsos hajas fejecskéjével. Miután mindkettőnket leápoltak, egy jó órára magunkra hagytak bennünket, hogy ismerkedjünk a babával.

   Milyen jó is volna visszamenni és újraélni ezt a pillanatot. Milyen kegyetlen az emlékezet, hogy a múlt homályába veszejt mindent. Nem válogat jók és rosszak között. Itt van, a sorsom egy fordulópontja és mégis csak ködös emlékként él bennem. Bármennyire is próbálom a részleteket felidézni, annál inkább kicsúszik a markomból a kép, elillan az érzés. Nem tudok vissza menni oda a szülőszobába, nem tudok újra úgy a férjem szemébe nézni, nem tudom újra megsimogatni, magamhoz ölelni babánk parányi testét. Csak a gyerekszobába mehetek be, odaállhatok a kiságy fölé és elmélkedhetek, vajon hogyan lett, abból a vörös kis békából ez a gyönyörű kislány, ki itt piheg a dunyha alatt.

   Mára az egészből csak foszlányok maradtak, de emlékszem, ott azon a hajnali órán, a férjem a mellemre tette a bábát és mi csak gyönyörködtünk benne.

Milyen szép! Milyen kicsi! Milyen ügyesen szopik!

Ez az egy óra, egy élet volt akkor nekünk. Ott ültünk a félhomályban együtt, békességben, boldogságban. Hárman. Az új kis család. Az volt a furcsa, hogy nem volt furcsa, hogy hárman vagyunk. A baba elaludt a nagy küzdelemtől és a meleg tejecskétől és mi csendesen beszélgettünk. Annyi mondanivalónk volt egymásnak! A szülésről, hogy milyen brutális volt, hogy aki nem ment ezen keresztül el sem tudja képzelni. Hogy ezután egészen másképp nézünk az anyukákra. És hogy mennyire szeretjük egymást és a picúrt. És hogy milyen büszkék vagyunk egymásra és milyen különleges élmény volt, és hogy örülünk, hogy a férjem is bent lehetett, és hogy a baba...

A babától szóhoz sem jutottunk.

   Ott, akkor az elcsendesedett hajnali szülőszobában, egy kislámpa fényének bűvkörében, új család született. Új elválaszthatatlan kötelékek fonódtak, új remények ébredtek, új lehetőségek nyíltak. Új vágyak, új álmok keltek életre, öltöttek testet a félhomályban. A Jóisten akkor lenézett a mennyből, kezét nyújtotta a Földre és megáldotta ezt a három embert. Teremtő ujjával láthatatlan jelet írt a homlokukra.

Isten országa közöttetek van!" (Lk 17,21)